ÉN és a FARKASOM - Part 12

Hirtelen robaj rázta meg a környéket, dörrenés, csattanás, farkas vonyítás. Rohantam vissza, ahogy a lábam bírta. A tisztás szélén akkor vetődött ki a hatalmas test. Megrémültem, amikor régi ismerősöm felfedeztem benne. Hason csúszva kapott az elejtett fegyver után. Nem volt nehéz észrevennie. Teljesen lefagyva álltam, csak bámultam, ahogy a markába kerül a fém. Egy pillanat műve volt, hogy három állat is rávetette magát. Ordítás, szinte sikítás töltötte be a teret. Én pedig csak álltam lefagyva. A farkasok marcangolták, ahol csak érték, vér fröccsent, próbált hadakozni, de semmi esélye nem volt. A hatalmas káoszban egy darab, azt már meg nem tudtam mondani mi lehet, leszakadt a testéből, közös erővel befelé ráncigálták vissza az erdő takarásába.

Elgyengült a térdem, lerogytam a fűre. Remegtem. Újra és újra lejátszódtak előttem a képek… és ezzel együtt a jópár hónappal korábbi emlékek. A vér, a tehetetlenül vonagló test a padlón… Felfordult a gyomrom, öklendezve adtam ki az ebédemet. Nem tűnt fel, hogy társaságom akadt, nem tudom mikortól nem voltam egyedül. Lassan megéreztem a simogatást a gerincemen. Puha, félénk érintés volt. A térdelő állásból hátrazuhantam a meleg puha karok megnyugtató biztonságába, elemi erővel tört fel belőlem a zokogás. Ölelt, ringatott, a hajamba csókolva, ritmusosan, halkan suttogott. A szavakat nem értelmeztem, mégis éreztem, hogy csillapodok.

Felnyalábolva vitt be a házba. A konyha pultra ültetett, amíg teát főzött. Nem néztünk egymásra. Lassan ülepedett bennem minden. Pár perc múlva a forró bögrét szorongatva ültünk a fotel előtt. Az ölébe kuporodva néztem a lángnyelveket. A karomat cirógatta, a hajamba bújva mélyeket lélegzett.

– Sajnálom, hogy így kiborultam – suttogtam.

– Egek Lia ne mondj ilyet. Én sajnálom… annyira, de annyira sajnálom, hogy láttad, és annyira sajnálom, hogy egyáltalán megtörténhetett, ha nem futsz össze Benjáminnal ennél sokkal, de sokkal nagyobb baj lett volna. Sokkal… – szorított, belém fúrta teljesen magát. – Halálra rémisztettelek és egy pillanaton múlt, hogy majdnem az életedbe került a figyelmetlenségem. – hátra nyúlva cirógatni kezdtem az arcát, a tenyeremhez dörgölte.

– Nem kellett volna így reagálnom. Csak… csak… azt kapta, amit már nagyon régen megérdemelt. – Próbáltam felé fordulni, de nem engedte, továbbra is puhán, de szilárdan ölelve fúrta belém magát. – Ez rossz ember volt Vito, nagyon rossz, egy gyilkos. Láttam. Dominik második embere.

– Dominik?

– A férjem… Egy ugyancsak nagyon rossz ember. Díler, emberkereskedő… egy szadista állat öltönybe bújtatva.

– A férjed?- fújta ki a levegőt – férjnél vagy?

– Igen… én… szökni próbáltam. Találni egy normális állást, egy egyszerű otthont, és, ha gyűjtök magamban elég erőt, kipostázni a válási papírokat, de elakadt félúton a dolog. Egyébként is veszett ügy volt, ezt látnom kellett volna, viszont nem bírtam tovább. Vito meg fognak ölni, ha nem megyek vissza. Téged, a többieket, engem, az egész falut, ha arról van szó. – az ölelése újból megerősödött.

– Nem hagyom Lia. Ha halott vagy nem lesz kit visszavinnie. Egy – két nap és elintézem, hogy hivatalosan annak nyilvánítsanak, az autód egy szakadékba, a papírokkal nem lesz nehéz dolgom, van némi összeköttetésem. Elintézek mindent, hogy biztonságban lehess.

– Egek ezt nem kérhetem…

– Nem kérted. Ajánlom. Én kérem, hogy bízz bennem, ahogy én is bízok benned.

– Bízom. – Teljesen hátra engedtem magam, finoman cirógatta a karom, a hajam, én hátra nyúlva a tarkóját, amíg el nem aludtam a karjaiban.