ÉN és a FARKASOM - Part 1

Éreztem, ahogy a hideg teljesen átjár. A hajamból, a ruhámból csöpögött a víz és a lábam is egyre jobban sajgott. Nem éppen ilyennek képzeltem ezt a kiruccanást. Meg voltam győződve róla, hogy még estére beérek egy közeli városba, minimum négy csillagos fekhelyen hajtom álomra a fejem, holnap pedig kedvemre ihatom a kedvenc kávém egy kényelmes kávézó utcai teraszán, finom péksüti kíséretében. Erre egy lerobbant autóval, jó nagy esés után, vérző lábbal, szakadt cuccokkal és egy halott telefonnal lettem gazdagabb; valahol az isten háta mögötti dzsungel kellős közepén. A város és a körülményeim megtanítottak, hogy ne legyek félős, az ország legnagyobb bűnözőivel voltam körülvéve, de ez feszegette a határaimat. A csend… az igazi velőig hatoló csend és sötétség. Sehol egy mesterséges fény, egy emberi hang, csak az esőcseppek, ahogy a sáros földet áztatják, a fák lombja, ahogy elnehezülnek a vízcseppektől, és megtörnek. Ez nem az én világom éreztem. A víz ki- be folyt az olasz bőr szandálomat semmibe véve, a pántjai egyre jobban ráfeszültek a bokámra és a lábszáramra. Bedagadt az eséstől. Szuper. Nem igazán tudtam merre az előre, reméltem, hogy hamarosan lakott területhez érek, vagy egy erdészházhoz. Csak nem olyan hatalmas ez az erdő, valahol csak van errefelé egy falu- biztattam magam-. Újra elővettem a telefonom és tettem egy próbát, hátha működésbe lép. Lázasan nyomogattam a gombokat, simítgattam a képernyőt, mintha hasznos lenne az esővíz és az érintőképernyő találkozása. Semmi. Dobbantottam egy nagyot dühömben, de rájöttem nem volt túl ésszerű, belém hasított a fájdalom, egész a gyomromig sugározva. Émelygés kapott el. Nem igazán tudtam, hogy az előbbi mozdulat következményeképp, vagy az éhség van rám ilyen hatással. Össze kellett szednem magam, a telefonom vissza csúsztattam a szandálomhoz tökéletesen illő táskámba és folytattam az utam. A kedvenc táskám volt. Általában találomra és szükség szerint választok holmikat, de ez integetett az üzlet kirakatából. Nagyon drága volt, viszont megdolgoztam érte, egy percig sem gondolkoztam, hogy megér e ennyi pénzt, főleg úgy, hogy mellette ott volt a kényelmes és egyben dögös lábbeli. Szomorúan simítottam egyet az ázott anyagon. Biztos tönkrement, ahogy a szandám is. Jobban sajnáltam, mint a sajgó, véres lábamat.

A szürkeségben feltűnt egy monstrum nem olyan messze. Elsőre nem is hittem a szememnek, de addig fókuszáltam, amíg kénytelen voltam elhinni, ami előttem áll. Majdhogynem futva tettem meg az utat odáig. Közelebb érve viszont össze tört bennem minden. Egy omladozó faház állt a kis tisztáson, aminek csak a homlokzata látszott ki a sűrű bozótból. Annyira, de annyira dühös voltam. Válogatatlan szitkozódás tört fel belőlem. Az eső lassan elállt. Fáztam, szomjas és nagyon éhes voltam, a hasam is megkordult.

Mint egy pajta olyan benyomást tett elsőre a ház. Legalább két méter magasan és három méter szélesen, mintha kiharaptak volna egy óriás részt az építmény frontjából. Kicsit félelmetes, és nagyon koszos, de leginkább elhagyatott benyomást keltett. Polcok, rajta felismerhetetlen szerszámok, deszka darabok. Mérgemben a legközelebb a kezem ügyébe akadó poros valamit, a földhöz vágtam. Apró megkönnyebbülést éreztem, már épp emeltem a másodikat, amikor bilincsbe került a csuklóm, csakhogy ennek a bilincsnek öt ujja és piszok erős szorítása volt, óriási visításban törtem ki. Reflex szerűen lendült a kezem az óriás valamit eltalálva, ezzel pedig újabb hibát követtem el, mert a másik kezem is satuba került, a hátam pedig a koszos deszkafalnak nyomódott. Az ijedtség és a düh egyszerre tört ki belőlem, haraptam. A valami felszisszent és cseppet sem finoman próbált távolabb kerülni tőlem.

- Veszett szuka!

- Mégis mit képzel! - szaladt ki a számon egy teljesen ismeretlen visító hangon. A szívem a rémülettel vegyes dühtől a torkomban dobogott. Nem tudtam, hogy mi lenne ebben a helyzetben a legcélravezetőbb: elszaladni, kockáztatva, hogy utánam veti magát az óriás, vagy szembe nézni vele és kivárni. Az utóbbi mellett döntöttem

- Máriám! Higgadj le, vagy lekötözlek! - dörrent rám. Hirtelen megfordult velem a világ elsötétedett minden, elernyedtem a szorításában. Még annyit éreztem, hogy az egyik csuklóm engedve, a hátam alá rakva a karját megtart, ez után semmi.