ÉN és a FARKASOM - Part 4

Másnap az ágyban ébredtem, ő mellettem a földön. Így nem remélhettem, hogy jobb hangulatban találom, mint előző este. Viszont nekem már intézkednem kellett, valamelyik irányba elindulni. Tudtam, ha nem jelentkezek le otthol, vagy nem térek haza, hamarosan utánam küldenek valakit, ezt pedig egyáltalán nem akartam. Eldöntöttem türelmes leszek. Telefont kellett keresnem, beszélnem a szerelővel, és amint lehet visszaindulni, és várni a következő lehetőséget.

Kiosontam zuhanyozni, mire visszaértem, hangtalanul a konyhában tevékenykedett. Friss kávé és tea illat csapta meg az orromat. Meg sem fordult úgy intett a fejével az ajtó felé. A bőröndöm ott volt a falhoz támasztva. Örömujjongásban törtem ki, odarohantam hozzá, nyomtam az arcára egy nagy puszit két visítás és tapsikolás közepette, majd beletemetkeztem a táskám tartalmába. Tiszta fehérneműk, méretes ruha, krém, parfüm … Kánaán amikor már azt hiszed minden veszve van.

- Ne fordulj meg! – vetettem oda, de már kaptam is át a ruháimat. Farmer rövidnadrág, felső, saját cipő. Nem kellett több a boldogságomhoz ebben a pillanatban. – Hálás vagyok! Annyira, de annyira hálás! Köszönöm neked!

- Fordulhatok?

- Ó, persze!

- Ne örülj ennyire – összeszorult a gyomrom, ahogy rám nézett. Tányérokra szedte az elkészített rántottát és szalonna csíkokat, kenyérrel. – A vihar fákat döntött ki, a közeli patak megáradt, egyelőre járhatatlanok az utak. Az éjjel már besegítettem, de nem sokat haladtunk. A táskádat is művészet volt áthozni a túlpartról. – felém tolt egy telefont – Itt ragadtál pár napra. Nemcsak, hogy ezen a vidéken, hanem konkrétan itt.

- Ez nem túl jó. – bajban vagyok tudtam. Babrálni kezdtem a készüléket, elment az étvágyam.

- Van valami, amit szeretnél elmondani?

- Hosszú történet. Telefonálok egyet.

- Nem tudom, hogy segíthetnék. Kijuttatlak, amint lehet, de most az a legbiztonságosabb, ha itt maradsz.

- Neked nem biztos. – lecsúsztam a székről, pulóvert kaptam magamra, és elindultam kifelé.

- Ne ott, hátul. – mutatott a folyosó felé. Csak most tűnt fel, hogy a folyosó egyik fala egy eltolható üvegajtó, ami egy nagy fedett teraszra vezetett, hinta ággyal, kinti étkezővel. A teraszról pár lépésnyi távolságra feküdt egy kisebb tó stéggel. Eléggé meg volt emelkedve a vízszintje, de mivel a ház ahhoz képest magasabban helyezkedett el, még ilyen időben sem jelentett veszélyt. Körbe hegyek, fák, fantasztikus látvány tárult elém. Meg is feledkeztem egy pillanatra mindenről. Elintéztem a hívásomat, szerencsére hangposta kapcsolt, nem volt kedvem senkivel beszélni. Még álltam egy kicsit, gyönyörködve a látványban, és visszamentem vendéglátómhoz. Nagyon finom reggelit készített. Hálás voltam, hogy nem kérdezett, nem kutakodott.

- Gyönyörű az otthonod.

- Köszönöm. Érezd itthon magad. Nem készültem vendég fogadására, de amim van, megosztom veled, amíg bajban vagy.

- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg.

- Ne harapj dühből- nevette el magát, de hamar észbe kapott. – hoztam be fát, későn jövök, ne menj nagyon messzire, a sárban még elsüllyedsz, vagy betalál valami vadállat… és használd nyugodtan az ágyat.

- Nem foglak kitúrni! – szóltam utána, de már szerintem meg sem hallotta. Igazából egész nyugalom volt rajtam. Úgy döntöttem, hogy kiélvezem a tervezett vakációt, nem épp tervezett módon, nem hagyom kárba veszni az itt töltött időt. A teraszra kihurcolkodtam. Tea és meleg pléd kíséretében olvasni kezdtem a táskámból elő halászott könyvem.

És vártam… napokat… Ebbe a csendbe nyugalomba elmerülve…