ÉN és a FARKASOM - Part 5

Szerencsémre – szerencsétlenségemre, ez a korai nyár nagyon változékony időt hozott, egy esőmentes nappal, rengeteg széllel és villámmal. Mintha egy helyben toporogtam volna, de ez egyáltalán nem zavart.

A kandalló elé kuporodtam a hatalmas kopott fotelba. Nagyon megszerettem. Még életemben nem volt szerencsém ilyen kényelmes bútordarabhoz és a hangulata is magával ragadott. Olyan volt, mintha ölelő karok fontak volna körbe. Csodák csodájára, estére társaságom akadt. Máskor csak olyankor merészkedett haza, amikor már elnyomott az álom. Az estéket a saját csendességében, magányosan szerette tölteni, lehetetlennek tartottam, hogy azért marad távol még sötétedés után is, mert az utak takarításában segédkezik. Kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy kitúrom a saját otthonából. Az első éjjel után próbálkoztam köszönetképp vacsorával várni, de nem jött be. Viszont most itt ült a szomszédos fotelban és egy könyvet lapozgatott. Klinikai genetika címmel. – komolyan… elég szokatlan érdeklődési terület egy erdei vadembertől, bár lehet, hogy orvos, aki valami brutálisan törvénytelen és agyament kísérleteket folytat… lódult meg a fantáziám. Ezen a gondolatmeneten annyira felüdültem, hogy nem bírtam elfojtani egy hangos kuncogást. Lassan rám emelte a mély tekintetét, és hihetetlen dolog történt. Halvány mosolyra húzódott az ajka, ami egész a szeméig ért. Ennek hatására éreztem, hogy nekem is irányíthatatlanul húzódik egyre szélesebb és szélesebb mosolyra a szám. Különleges pillanat volt. Elmélyedtünk egymás tekintetébe, mosolyogva, és első ízben fesztelenül. Közelebb szerettem volna menni, mindenféle értelemben. Valahogy megközelíteni, ezt a morcos óriást, aki hihetetlen nagy kinccsel ajándékozott meg ebben a pillanatban, egy őszinte, boldog mosollyal. Magam sem tudom, hogy mertem, de lassan lecsúsztam a padlóra, a kellemes meleg csomózott szőnyegre, így már elég közel kerülve hozzá fizikailag, hogy felé nyúlva óvatosan kivegyem a könyvet a kezéből. Nem engedtem a tekintetét, nem tudtam milyen reakciót váltok ki belőle ezzel a mozdulattal, de engedte; a tekintetem viszont továbbra sem, a szemében lágyság tükröződött. Csak most tűnt fel, hogy milyen szép szemei vannak. Hatalmas fekete pillákkal, ahogy a sötét íriszén táncoltak a visszatükröződő lángnyelvek, éreztem, hogy sokáig… nagyon sokáig képes lennék elmerülni benne. A gyomrom kissé összeszorult, ez észhez térített annyira, hogy úgy tegyek, mintha teljesen hétköznapinak tartanám, és a vonzása nem ért volna el hozzám. Lassan lapozgatni kezdtem a könyvet, az egyik ujjam könyvjelzőnek használva, hogy megjegyezzem hol tartott egy pár perccel ezelőtt. Bele-bele olvastam, de nem volt egy hétköznapi téma, hogy bármit is felfogtam volna abból a pár sorból, szóból. Éreztem a tekintetét magamon, továbbra is úgy tettem, mintha lekötnék a figyelmem az elcsípett betűk.

- Valamiféle orvos, vagy tudós vagy? – elnevette magát. Rá néztem újra. Most már nem félelmetesnek láttam, hanem kimondottan vonzó férfiként. Megállt még a levegő is bennem, ahogy emelte a kezét és odafigyelve, hogy nehogy a bőrömhöz érjen, hátra simította az arcomba hulló hajtincseket. Lassan leereszkedett mellém a szőnyegre, megcsapott az illata, belekábultam. Mélyet lélegezve engedtem ki az előbb bent ragadt levegőt. A nevetése mosollyá szelídült, és az én mosolyom is visszatért. Az egyik térdét felhúzva, a kezével átkulcsolva babrált az ujjaival. A tüzet nézte, mintha onnan várná a megoldást.

- Úgy nézek ki? – tért vissza rám a pillantása, szelíd mosollyal kezdett beszélni- Esélyem sem lett volna ilyes félét tanulni. Gyerekként egy helyi gazdaságba segítettem be. Annyi a tudásom, amit autodidakta módon meg tudtam szerezni. Írni, olvasni, számolni tanítottak, egy alap szakmát adtak a kezünkbe, de mindig fontosabb volt errefelé a kétkezi munka, mint az oktatás. Sokszor lopva osontam be a könyvtárba, ahol alig volt vagy száz könyv, később, amikor kiépítették a világhálót a faluban, és tudtam szerezni megfelelő eszközt, a lehetőségeim kiszélesedtek. Éjjelente rengeteget olvastam. Most itt, mint látod, a térerő elég gyér, amikor vihar van, akkor pedig teljesen megszűnik. Ilyenkor a nehezen beszerzett, könyveimmel ütöm el az időt. Van olyan, amit a városban vettem, van amit örököltem, vagy kidobásra ítéltek és én megmentettem. Röviden, nem… nem vagyok sem orvos, sem tudós, csak próbálom szélesíteni a látóterem. – Észre sem vettem magamon, hogy szinte tátott szájjal hallgatom, és a könyv kicsúszott a kezemből. Finoman felemelte a földről és a fotelbe rakta.

A mosoly, mintha rá ragadt volna az arcomra. Jólesett alaposan szemügyre venni. A sötét fürtjeit, és az atléta alól kikandikáló tetoválásait. Még nem engedtem meg eddig magamnak, hogy részleteibe menően, hosszan feltérképezzem. Érdekes motívumok tarkították a bőrét. Nem tűnt kisvárosi srácnak. Nem volt nehéz nem észrevenni, hogy bámulom. Hirtelen meglepetésként lekapta az atlétát és hátat fordított.

- Egy gyerekkori barátom csinálta a legtöbbet. Hagytam, hogy kísérletezzen. Nagyrészt kísérlet, de van benne választott. – egy keresztre mutatott a tarkóján, a hátán elterülő farkas motívumra, és a csuklóján lévő jelsorozatra. Szembe fordulva újabb minták tűntek fel. angyalszárny, koponya, homokóra, rózsa, elég szép kidolgozásban. Akaratlanul mozdult felé a kezem, az ujjbegyeim hozzáértek a bőréhez, ez észhez térített annyira, hogy hirtelen visszakapjam. Látszott zavarba hoztam, a beszorult levegőt lassan engedte ki, majd egy mozdulattal visszavette az atlétáját. – Lehet, hogy nem úgy tűnik, de ebben szentimentális vagyok. A legtöbb minta jelentéssel bír számomra.

- Nagyon szépek. – Mosolyt erőltetve magára, lassan felemelkedett

- Most járok egyet. Aludj nyugodtan.- ezzel bezárta maga mögött az ajtót. Hirtelen túl nagy lett a csend. Egyedül maradtam a gondolataimmal, elkezdtem szorongani, eszembe jutott, hogy otthol mi vár rám, és, hogy mit is csinálok még itt tulajdonképpen. Jól éreztem magam. Azt a fajta szabadságot éreztem, amit már nagyon régen nem, vagy talán még soha.

Leköltöztem a szőnyegre, megadva a lehetőséget, hogy legalább néha napján használhassa ő is a saját ágyát.