LESZÁRMAZOTTAK - Part 1

Egy újabb csodaszép tavaszi esős este. A vízcseppek az arcomba hulltak, a kabátom alá befolyt a hömpölygő víz. Eljutott a tudatomig, hogy egy prémium minőségű motoros csizma is lehet mérsékelten vízálló. Pech. Úgy éreztem, hogy lassan a legjobb helyre kerülök a panaszbenyújtáshoz. Az volt a vicc az egészben, hogy évek óta nem is hordtam ilyet. Csak vadászatnál volt jelentősége, hogy mennyire stabil. Kijöttem a gyakorlatból. Gőgös és elbizakodott voltam, mint az utóbbi évtizedek alatt folyamatosan. Mondhatnám, hogy tisztában voltam vele, hogy ez lesz a vége, megérdemelten jutottam idáig, de nem tudtam beismerni. Szédültem és fáztam, ez pedig, mondjuk ki nagy szó. Soha nem fázom. A sikátorba beszűrődő halvány fények, mintha egyre távolabbról érkeztek volna. A fejem zsongott, a mellettem levő kukákból kiborogatott szemét bűze teljesen elnyomta a szaglásomat. Ennyi. A fájdalom lassan kezdett alábbhagyni a testemben, amit tudtam, hogy nem a legjobb jel. Amíg fáj, addig élek és eszméletemnél vagyok. Amint nem érzem, elindultam egy lejtőn, ahonnét önerőből a büdös életben össze nem szedem magam. Megmozdultam. Az összes porcikám egyszerre kezdett tiltakozni. Jó. Emlékeztettem magamat ismét. A fájdalom jó. Elmerengtem, hogy most vajon hova tovább? Hamarosan megfejtem az élet nagy kérdései közül az egyik legfontosabbat. Kár, hogy nem lesz már kinek átadnom. Ugyan, kinek is mondhatnék egyébként is bármit? Hiányzom majd egy kicsit is valakinek? Kétlem. Mennyi kihagyott lehetőség… de nem bántam meg. Minden így a jó. Éltem és tapasztaltam már eleget. Éljen a következő generáció! A pilláimra esett cseppek úgy éreztem mázsás súlyként nehezítik el a szemhéjamat. Egy pillanatra engedtem a kísértésnek, és becsuktam a szemem. Hiba volt. A sötétség elnyelt. Mintha egy feneketlen kút legmélyére zuhantam volna, a megnyugtató, pihentető sötétség karjaiba, nem éreztem a kibírhatatlan fájdalmat, nem éreztem a kemény köveket magam alatt, nem éreztem a rám zúduló hideg esőcseppeket, sem félelmet, sem szorongást, sem bánatot. Vége volt.

Legalábbis azt hittem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, vagy, hogy a sors miért volt velem ilyen kegyes, de egyszeriben őrjítő illat csapta meg az orromat. Emlékszem ez volt az első érzékszervem, amelyik életre kelt. Majd követte a bőröm, éreztem a bőrét az enyémen, a meleg tapintását. A hallásom, hallottam a szíve gyors, ritmikus kalapálását, ahogyan a vére áramlik az ereiben, hallottam, ahogy kétségbeesetten szólongat, a szapora lélegzetvételeit. A látásom, egy riadt barna szempárral találtam magam szemben. És akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Valahogy ezt is sikerül megúsznom. Ez a pillantás volt az utolsó, amit a tudatom elraktározott, innentől kezdve átvette az ösztönöm az irányítást. Elindult a szükségből eredő kontrollálhatatlan vágy. Akaratlanul mozdultam. Arra emlékszem az elkövetkezendő percekből, hogy a forróság elönti a torkom, átmelegíti az egész testem, a mámor hatalmába kerít, az élvezet egy olyan szintjére juttatva, amely emberi ésszel elgondolva felfoghatatlan. Talán a származásomnak, vagy a koromnak köszönhetően, de ez az ’ eszméletvesztés’ nem okozott visszavonhatatlan károkat. Azóta is, ha erre gondolok, mindig kiráz a hideg. Elborzaszt, hogy ez a pillanat milyen útra terelte volna az eseményeket, mennyire másképp alakult volna mindannyiunk sorsa, ha ott, akkor nem nyerem vissza az önuralmamat. És még egyszer mondom, nem az akaratomon múlt, egyszerűen észhez tértem valami csoda folytán. Eszméletlenül feküdt alattam. Elernyedt teste, mint valami eldobott rongybaba, úgy feküdt a pocsolyák kellős közepén. Az egészben volt valami morbid szépség. Egy ártatlan, igaz kissé furcsa, törékeny fiatal lányka fekete hajában vörös csíkokkal, szétfolyt, erős sminkkel, csipkés alsószoknyával, olyan magas sarkú piros lakkcsizmában, amin képtelenségnek tűnik egyáltalán megállni… Itt volt ő, akivel mondhatnám, minden kezdődött. Furcsa, ellentétes érzések kavarogtak bennem végignézve rajta. Hála, megkönnyebbülés, ijedtség, nyugalom, meglepődöttség, ellenszenv, vonzalom. Így felsorolva furcsának tűnhet, de egyik pillanatról a másikra váltakozott minden. Megkönnyebbültem, megnyugodtam, hogy élek, hálás voltam, hogy megmentett, legyőzöttnek éreztem magam, mert rátámadtam, megijedtem, hogy megölhettem volna, a ruhája alapján visszataszítónak találtam, de mint nőt vonzónak. és roppant, de roppant hálás voltam, amiért belém botlott. Lassan lecsillapodtak ezek a kusza érzelmek és maradt a hála, bizonyos mértékű szánalom ez iránt a törékeny lányka iránt. Egyértelmű volt, hogy mit kell tennem, nem volt nehéz a címét kitalálnom. Hazavittem. Felhívtam Rockot a telefonjáról, hogy hozzon valami tiszta ruhát és egy palackot, hogy minél gyorsabban összeszedjem magam. Szerencsére nem kellett túl messzire cipelnem, olyan nehéznek éreztem, mintha tonnákat nyomott volna. Meglepődtem, amikor beértünk a pici lakásba. Rendezett volt, tiszta, ízlésesen bútorozott, a falakon mosolygós családi képekkel, puha szőnyegekkel. Elgyengültem.  Amint kényelembe helyeztem a kis becses csomagot, muszáj volt forró vízzel átmosnom magam, a hideg még mindig ott loholt a nyomomban.

Végigvettem az este történéseit és kicsit sem voltam elragadtatva a teljesítményemtől. Más területén, ilyen őrültséget csinálni, de kiakasztott az a seggfej. Meg is ölhetett volna. Amolyan ’jössz te még az én utcámba’ érzés kapott el, valamelyest ez helyrebillentette az önbecsülésemet. Talán tényleg haza kellene mennem. Talán ez egy jel volt. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok, de abban sem, hogy meddig húzhatom még az időt és meddig játszhatok még apám nem létező idegeivel. Engem akart. Nem tudom milyen beteges megfontolásból, de a fejébe vette, hogy én vagyok az egyetlen, aki alkalmas átvenni tőle azt az istenverte bolondokházát. Hiszen még magamért is képtelen voltam felelősséget vállalni, a politikához meg aztán végképp semmi érzékem nem volt, még csak egy minimális diplomáciai érzék sem szorult belém. Arrogancia ezzel szemben húsz embernek való. Viszont amikor ott feküdtem, és azt hittem ezzel mindennek vége, valahogy átalakultak bennem a dolgok. Féltem. És nem csak attól, hogy végem, hanem, hogy mit hagyok magam után. Hiányzom e valakinek egyáltalán tettem e valami jót egész életem során. Amióta anyámat elvesztettem, nem találtam a helyem. Ő mindent tudott helyettem, gondomat viselte, irányított. El kellett volna vennem azt a nőt, akit annyira rám akartak csűrni. Akkor talán sikerült volna két lábbal a földön maradnom. Nem az Angi félékkel múlatnom az időmet. Tuti, hogy még neki sem hiányoznék igazán. Nem volt valami maradandó élmény az a jó pár alkalom, amikor játszadoztunk egy kicsit. Szóval itt voltam dideregve ömlött rám a forró víz, halál közeli élményt próbáltam feldolgozni, egy vadidegen láthatóan dilinyós lányka lakásában, akit majdnem kinyírtam, annyi vért vettem tőle, és itt kell rádöbbennem, hogy senki és semmi vagyok. Mit csináltam az utóbbi ötszáz évben, amióta hátat fordítottam a kötelességeimnek, a családomnak, Esthernek és az otthonomnak? Menekültem, bujkáltam. Annyit értem el vele, hogy egy Uriel féle minden nehézség nélkül kicsinálhat, ha igazán szándékában áll. Nem hiába verte szó szerint a fejünkbe Akhasi: Gyakorlás, gyakorlás, ha leállsz, meghalsz. Évek óta nem jutott az eszembe. Az egyike volt azoknak a ritka időknek, amit otthon töltöttem, amikor szárnya alá vette a csapatot. Szórakoztatónak találtam. Egy volt azok közül kevesek közül, akire tisztelettel tudtam tekinteni. Sokat tanultam. Talán már akkor elkezdtem ezt a folyamatot, ami után idáig jutottam, hogy ráeszméltem saját értéktelenségemre.

Erőt kellett vennem magamon és szembenéznem a kis démonnal, aki minden bizonnyal a nappaliban ébredezett, ha csak ki nem hívta azóta a rendőrséget.

Óriási sikítás kíséretében ugrott az állólámpával a kezében a kanapé mögé. Nagyon vicces látványt nyújtott. Összeszedtem magam és megpróbáltam nem kinevetni. Nehéz volt. Feltartott kezekkel kezdtem el beszélni, hogy lássa, nem akarom bántani.

- Drágám, ne lihegd túl, két perc és már itt sem vagyok, csak a ruháimra várok és már le is léptem.

- Te rohadék! Megharaptál!.. És meztelen vagy!

- Csak majdnem és egy hajszál híján meghaltam, ha nem tűnt volna fel!

- És ez szerinted feljogosít, hogy megtámadj? Az ember ki akar segíteni a bajból, te meg… áh, olyan dühös vagyok, hogy azt sem tudom, mit csináljak!

- Ugyan már… segíteni?! Két kibaszott képet is készítettél, mielőtt hívtad a mentőket!

- Eszméletlen voltál, ezt nem szabadott volna látnod! Örülj, hogy egyáltalán megnéztem, mi van veled!

- Köszönöm. – tényleg hálás voltam neki, és nem csak azért, mert a vérét vettem, hanem azért is, mert valahogy önelemzésre késztetett. Olyan esendő, bolondos teremtmény volt, hogy szinte szeretni való– Soha nem felejtem el neked, tartozom, és a szavamat adom, hogy meghálálom.

- Nagyszerű! Kezdhetnéd azzal, hogy nem a szőnyegen szárítkozol, folytatásnak meg kitisztíttatod a kanapém, amiért ilyen mocskosan ráfektettél.

- Vedd elintézettnek. –ki kellett találnom, hogy hogyan is oldjam meg. Talán majd Rock segít, elég otthonosan mozgott az ilyen emberi dolgokban.

- Tehát.

- Mit tehát?

- Mi történt?

- Nem emlékszem. Csak azt érzem, hogy még mindig sajog minden porcikám.

- Hah. Kész csoda, hogy nem esett komolyabb bajod. Csak azt mond meg, hogy kié volt az a temérdek vér, mint egy vágóhídon, ha rajtad egy csepp karcolás sem esett? És miért haraptál meg?

- Nem a te dolgod. Jobb, ha nem ütöd bele az orrod. A harapás meg egyszerű védelmi reakció. 

- Ez egy egész jó kis sztori lenne. Úgyis tartozol, nekem, meg valamiből meg kell élnem, tehát, egy kicsit mesélhetnél. Az egyik képet berakhatnám a cikk mellé, persze az arcodat nyugi kitakarom… bár biztos jobban tetszene a főnöknek, ha nem tenném…

- Állj! Nagyszerű- morogtam magam elé- egy újságíró tanonc.

- Már megbocsáss, de nem tűröm ezt a hangnemet.

- Már megbocsáss, de inkább néztelek egy lökött elvont kiscsajnak, mégis hány éves vagy?

- Huszonegy! De mielőtt elszállnál, te sem tűnsz sokkal többnek!

- Nem bébi. Nem tűnök.

- Tehát?

- Szó sem lehet róla. A lakbéredet egy szó nélkül állom az életed hátra levő részében, de erről szó sem lehet.

- Arra pedig nincs szükségem, tehát, ha nem vagy hajlandó segíteni, fogd a formás hátsódat és vonszold innen el. A törülközőt megtarthatod!

- Rendben, kérem a telefont.

- Még mit nem! A képeket, ígérem, kitörlöm.

- Azt hiszed már nem megtettem?- Csak vigyorogni tudtam. Mennyire amatőr. Nem vagyok már mai kezdő, a számítógépekkel és telefonokkal együtt kellett fejlődnünk. Bármilyen rendszert tudtam használni, programozni, egy telefonból végleg kitörölni kompromittáló fotókat nem volt nagy szám, bár ismertem olyat, aki elegánsabban intézte az ilyen dolgokat.–csak telefonálnék, hogy mikor lesz itt értem a kocsi.

- Önző dög!

- Szerencséd, hogy egy pár órája mentetted meg az életem, és van benned valami érdekes, különben itt helyben kinyírnálak ezért a hisztiért.

- Ez egész jól hangzik. Mi vagy te, valami maffiózó? Nesze- Képes volt nekem dobni a készüléket. Bátor kis teremtés volt meg kell hagyni. Amíg telefonáltam elvonult lemosni magáról azt a ragacsos valamit, amibe sikeresen belehúztam. Kár volt azért a dögös csizmáért. Lehet, hogy férfiatlan, de oda voltam a Martensért. Az utóbbi évtizedek egyik legjobb találmányának tartottam. Leszerveztem a fuvart a lakásba, amit béreltem, majd ismét rám jött a gondoskodhatnék. Csináltam neki egy kis kaját, amihez találtam hozzávalót a konyhában, majd leléptem.