ÉN és a FARKASOM - Part 11

Le kellett foglalnom magam, ahogy elment. Zűrzavar volt a lelkemben, csodálatos napokat éltem meg, ez a férfi teljesen betöltötte az agyam, néha arról is megfelejtkeztem mi okból is vagyok itt. Kicsit megpróbáltam más irányba terelni a gondolataimat, leküzdeni a hirtelen fellépő szorongásomat. Az ösztönöm túlságosan eluralkodott felettem.

Még nem döntöttem el, hogy csak sétálok egyet, vagy futni is fogok. Csodálatos környék volt, hatalmas fák uralták a teret, bokrok, cserjék. Zsongott minden az élettől. Csak megszokásból beüzemeltem a telefonom, a fülhallgatót a nyakamba akasztottam. Túl messzire nem volt szándékomban elkószálni. Mint egy szentély olyan volt számomra az erdő. Feltöltött. Áhítattal bámultam a felém tornyosuló óriásokat. Futni kezdtem a keskeny ösvényen. Csak vitt a lábam, viszont nem bírtam sokáig, túl sűrű lett az aljnövényzet, nekem meg úgy tűnt, túl rövidek a lábaim. Sétálva folytattam tovább az utam, egész egy kis patakig. A partján egy fa tűnt fel, aminek a tövében, mint egy kis pad, egy szikla állt. Tökéletes – futott át az agyamon. Átöleltem a törzsét, hozzábújtam. Erre volt szükségem, egy ölelésre. Lehuppantam a kőre és a cipőm talpával felkavartam a vizet. Gyönyörű tisztán csillogott. Neszek vettek körbe. Mint a nyikorgó ajtó, olyan hangot adtak ki a fák, ahogy a szél belekapott a magas ágakba. Behunytam a szemem, és neki támasztottam a hátam a fatörzsnek. 

Fel sem tűnt először, hogy már nem vagyok egyedül. Amikor újra kinyitottam a szemem, nem messze egy kutya állt a patak felőlem lévő oldalán. Lehet tapasztalatlanságomnak volt köszönhető, de egy pillanatra sem éreztem félelmet az állat láttán. Csak néztünk egymásra. Elbizonytalanodtam. Lehet nem is kutya, jutott el a tudatomig a felismerés. Farkas. Nem úgy tűnt, mintha támadni akarna, csak figyelt. 

– Gyere közelebb. – szaladt ki hangosan a számon. Vito? Jobban megnéztem, nem, nem ő volt, sokkal kisebb és a mintázatában is teljesen eltérő. Talán érti, talán olyan, mint ő. – Ki vagy te? Fogsz bántani? – Nem úgy látszott, mintha felfogná, amit mondok, körbekémlelve forgatta a fejét, majd fújtatva közelebb araszolt. – Én, nem bántalak. Ez a te helyed? Nagyon szép. – Nem vettem le róla a tekintetem. Hiába nem éreztem, hogy ártani akarna, azért lassan eljutott az agyamig, hogy egy vadállattal találtam magam szemtől szemben. Egész közel merészkedett. Magam alá húztam a lábaim, az állat pedig egyfolytában a környéken futtatta a tekintetét. – Szóval… mit keresünk? – nevettem el magam. Egy farkassal beszélgettem. – Tudod, én nem ismerek itt senkit és semmit… Vito kivételével. – Belepirultam a képekbe, amik bevillantak, ahogy kimondtam a nevét. – Vagyis, nála vendégeskedem… tulajdonképpen… beestem az ajtaján. Ismered? – A névre felkapta a fejét, majd prüszkölve újra a tájra koncentrálta a figyelmét. Tehát, ezt már hallotta valahol. Ha nem is értette, mit jelentenek a szavaim, de ismerős kombináció volt a számára. – Komolyan, mit nézel ekkora figyelemmel? – rám sem hederített. – Helyben vagyunk, ügyesen tökéletesítettem, hogy kell láthatatlannak maradni… de én beszélek hozzád, ha nem bánod. Tetszik itt. Még életemben nem láttam ilyen szép helyet. Mondjuk… eddig csak emberekkel zsúfolt városokban laktam… szám szerint már ötben… tudod mi az a város? Mindegy. – nevettem el újra magam. – Szóval te ismered őt. Csodálatos lény ugye? A szeme… úgy el tudok benne mélyedni… – egy pillanatra lecsukódott a pillám, láttam magam előtt most is. A farkas, mintha megérezte volna az eluralkodni készülő hangulatot rajtam, halk morgással megbökött a fejével. Még a lélegzetem is elakadt. Hozzámért, de minden porcikám épségben maradt. Lehet csak ki akart zökkenteni az ábrándozásomból. Igaza volt. – Annyira jó… jó vele lenni, olyan furcsa, erőteljes érzéseket vált ki belőlem… ez… nem tudom – hangosan fújtam ki a levegőt, nem gondolkozva, beletúrtam a farkas bundájába. Egy pillanatra megfeszült minden porcikája, észbe kaptam, de ellazult az érintésem alatt. Valahogy elfogytak a szavak. Percekig még turkáltam a puha szőrmét. Feltűnt, hogy sötétedni kezdett. – Hát Blöki, nekem, most mennem kell. Köszönöm a tartalmas beszélgetést, vagyis a türelmes hallgatást. – Hosszan végigsimítottam a hátán. Meglepettségemre, amikor felálltam követett. Lassan lépdeltünk egymás mellett. Talán rosszul ítéltem meg és mégis egy kutyával van dolgom, jutott az eszembe, amikor az erdő pereméhez értünk, megbökte a lábam hátulról, mintha siettetni akart volna, a ház felé. Megállt. Egész addig láttam az alakját, míg be nem zártam magam mögött az ajtót.