ÉN és a FARKASOM - Part 8

Bolyongtam a házban, mint egy csapdába ejtett vad. Egyik ablaktól a másikig. A felhők behálózták az eget. Néztem, kerestem egy kis napsütést, nem akart tisztulni az ég

Reméltem, hamarosan visszaér. Odaraktam a kávét. Letöröltem a pultot, előkészítettem a bögréket. Amikor nyílt az ajtó azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. Meg sem fordultam. A pultnak támaszkodva egy kedélyes 'hahót' próbáltam kipréselni magamból. Ha zavarban vagyok, vagy egyáltalán nem jön ki hang a torkomon, vagy túl sokat fecsegek. Magamat is meglepve egy egyszerű üdvözlés és a szokásos 'milyen volt' hétköznapi kérdés után sikeresen befogtam a szám. Nem is értettem mi ütött belém. Olyan kamaszos volt az egész. A reggeli furcsa kis ébredésünk, tagadhatatlanul beindította a hormonjaimat. A kezem remegését próbáltam kontrollálni, a kávékiöntő felé nyúltam. Éreztem, közvetlenül a hátam mögé sétált. Nem tudtam még megszokni a hangtalan lépteit, a tarkóm belebizsergett, ahogy csak éreztem, nem hallottam a közelgő lépéseket. Hűvös fuvallat csapott meg, libabőrös lett az egész testem tőle. Egyik kezemmel szinte kapaszkodtam a pultba, a másikkal a kiöntőbe. Felém hajolva nagyot szippantott a levegőből, a leheletével végigsimított egész a vállgödrömig. Apró remegés futott végig a gerincemen. Mielőtt hozzá ért volna a bőrömhöz, tőle szokatlanul a széket megbillentve hátrált az asztalig. Nem bírtam tovább, megfordultam, a szemét lesütve, ökölbe szorított kézzel támaszkodott az asztalon.

– Parfüm? Kicsit sok…

– Hát… majd… elpirultam a kritikától. Átkoztam magam miért is kellett.

– Kicsit sok, de jó.

– Majd… majd… nem használom, ha itt vagyok.

– Nem mondtam, tetszik… – rám nézett, nyújtottam felé lépve a kávét, túl gyorsan próbálta elkapni a kezemből, érezhetően mielőtt hozzámérne, én meg ettől olyan zavarba jöttem, hogy kettőnk ügyetlenségéből a kávé sikeresen először őt, majd engem terített be, míg végül, a bögre darabokra szétrobbanva a padlón landolt. Egyszerre kaptunk utána, kivédhetetlen volt az ütközés. Lefejeltem a vállát, ő bezzeg meg sem tántorodott, szégyenszemre elterültem a padlón. Kacagva nyalábolt fel és vitt a fürdőbe. Kihasználtam a pillanatot, hogy a zavarom minél kevésbé érezhető legyen, belefúrtam a mellkasába az arcom. Mélyet lélegezve magamba szívtam az illatát. Túl rövid volt az út a fürdőig, hamar a dézsa peremén találtam magam.

– Jobb, ha itt maradsz-ingatta a fejét még mindig nevetve. Olyan bűnbánóan néztem, ahogy csak tőlem telt.

– Sajnálom, feltakarítom.

– Hagyd, a kezed is összeszabdalod.

– Legalább, ezt had mossam ki, amíg nem szárad bele a kávé. – intettem a fejemmel a pólója felé, és mielőtt tiltakozhatott volna, valahonnan mélyről bátorságot merítve, már az alját markolva húztam felfelé. Kicsit megköszörültem a torkom a segítségét kérve, hogy hajtsa meg magát, le tudjam venni. Egyik kezemben a ruhája, a másik tenyerem észbe sem kaptam és puhán végigsimított a mellkasán lefelé, a hasán keresztül egész a nadrágja derekáig. Szinte hallottam, ahogy az ő szíve is dörömböl. Közelebb hajolt és a pillanat egy tört része alatt a falnak szegezve találtam magam, a csuklóim a fejem fölött az egyik kezében összefogva, a másikkal lassan szemtelenül a felsőm alá túrva, hirtelen megszabadított tőle. Túl gyorsan mozdult. A szívem úgy zakatolt, hogy remegtem, ő pedig már az ajtóból szemtelenül vigyorogva dobta vissza a felsőt a kezembe. Azért némi elégedettséggel töltött el, hogy jól végigmért mielőtt megszólalt.

– Egyúttal gondoltam ezt is kiöblítenéd. – Ezzel sarkon fordult és magamra hagyott. Kábán engedtem meg a vizet. Még percekig éreztem a bőrömön ahol hozzáért. Forrt a vérem, nyilvánvalóvá vált a számomra. Egyértelmű jeleket küldtem felé, amit ő érezhetően szándékosan figyelmen kívül hagyott. Ésszerűtlenül viselkedtem, gyerekesen. Ezt nem engedhettem meg magamnak, csak nem tudtam, hogy védjem ki, amikor az előbbi események tisztán mutatták, hogy teljesen képes kikapcsolni az agyam. Kezdtem mérges lenni magamra, egy jókora fújtatás közepette nekiálltam a ruhákat kitisztítani. 

Törölközőt magam köré tekerve kibillegtem a táskámhoz felvenni valami tisztát. Telefonált, össze vont szemöldökkel, komolyan nézett rám. Végig mért és hátat fordított. mire befejezte a beszélgetést sikeresen fel is öltöztem. Egy nyomtatott újságcikket tolt az asztalon felém. A képen ott voltam a háttérben.’ A hírhedt üzletembert bizonyíték hiányában ismét szabadlábra helyezték’ Az egyik kísérő gorillára mutatott.

– Ezt az embert látták a faluban Gondolhatod, hogy amikor elém tolták ezt mennyire meglepődtem kiscsillag. – döbbenten meredtem a fotóra. Lehuppantam a székre. 

– Nem szeretnélek faggatni, de tudnom kell, barát, vagy ellenség.

– Ellenség, amíg itt vagyok.

– Ők akartak bántani?

– Minden bizonnyal… igazából nem hiszem, hogy bántani, csak egyhelyben tartani. 

– Téged kereshet?

– Engem.

– Te nem akarsz vele menni

– Nem, de muszáj lesz, akkor eltűnik ő is. 

– Nem muszáj. Itt biztonságban vagy. Megvédünk. – a sírás fojtogatott. Nem akartam ránézni. Nem akartam bajt hozni rá, de azt is tudtam, hogy nem segíthetnek rajtam. – Hé… – finoman az állam alá nyúlt, felemelte a tekintetemet – Bízz bennem. Itt jó helyen vagy, nem engedjük a közeledbe. Amint készen állsz, elmondod mi ez az egész. – Erőtlenül bólogattam, csak nyeltem a könnyeim. Magához húzott, elszakadt a cérna, kitört belőlem a sírás. Simogatva próbált csitítani. – Kicsilány… minden megoldható. 

– Jönnek többen is.

– Akkor majd hazamennek. Bízz bennem, kitaláljuk, hogy mi legyen. – Homlokon csókolt és magamra hagyott a gondolataimmal. Hát… ez volt az a pillanat, amikor már nem siettem sehová. Egy teljesen vadidegen emberre… vagyis félig emberre bízva a sorsomat. Féltem, hogy baja esik, rossz emberekkel voltam körbevéve, akiknek semmi nem volt szent a világon, ez pedig a lehető legveszélyesebbé tette őket. Amikor megismertem Dominikot azt hittem a világ legjóképűbb, legszerethetőbb emberével találkoztam. Igazi biztos pont. Segítőkész, stabil, lehengerlő. Az apámat is levette a lábáról, az esküvőn majd kibújt a bőréből olyan büszkén feszített mellettem. Nem érte meg, hogy kiteljesedjenek a dolgok. 

Körbenéztem a lakásban. Valami jót akartam tenni, valamit, amivel leköthetem az energiáim ahelyett, hogy egyhelyben ülve sajnálnám magam. Felkutattam a tisztítószereket és elkezdtem szétszedni a lakást. Ez mindig lenyugtatott. 

Teltek a napok. Az idő néha már kivirult. Őt alig láttam. Mondhatni szokássá vált, hogy együtt reggeliztünk, kaptam egy telefont, a számával, wifi jelszóval és szigorú utasításokkal, mit ne csináljak vele. Az első igazi napsütéses napon elkalauzolt az úgymond biztonsági határig. Megmutatta, hogy meddig merészkedhetek el nélküle. Jobb híján sétálgattam, néha futottam kisebb köröket, hogy elüssem a nappalokat. Embert nem is láttam megérkezésem óta. Úgy tűnt én vagyok az egyetlen, aki képes volt belebotlani a Vito lakba.